Autisták vallomásai
„Azok a szavak, mint „tudni” és „érezni” vagy az olyanok, mint az „ez”, „valami”, „által” , azaz nem láthatóak, nem lehet őket megfogni sem, vagyis számomra nem volt fontos a jelentésük sem. Az emberek nem tudják megmutatni neked a „tudni”-t, és nem látható az sem, hogy az „érezni” hogyan néz ki. Megtanultam használni az olyan szavakat, mint„tudni”, „érezni”, de úgy használom őket, mint a vak a „látni” és a siket a „hallani” szavakat.”
/Donna Williams/
Problémát jelentett nekem akár egy olyan egyszerű kérdés is, hogy egy igazán kicsi kutya miért nem macska. Minden kutya, amit ismertem, elég nagytermetű volt, és ezért méret alapján azonosítottam be őket. Aztán a szomszédunk egyszer csak vásárolt egy tacskót, és teljesen összezavart engem. Hogy lehet az, hogy ez kutya? És elkezdtem tanulmányozni a tacskót, hogy rájöjjek arra, hogy miért kutya. Végül rájöttem, hogy a tacskónak ugyanolyan formájú orra van, mint az én golden retriveremnek, és így beazonosítottam.
A kutyának kutyaorra van!”
/Temple Grandin/
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
(Európa Kiadó, 2005)
- részletek -
„…Zavarónak találom az embereket.
Ennek két fő oka van.
Az első fő oka, hogy az emberek sokat beszélnek anélkül, hogy egyetlen szót kiejtenének. …ha valaki felvonja az egyik szemöldökét, az rengeteg eltérő dolgot jelenthet. Jelentheti, hogy „Szexelni akarok veled”, de azt is jelentheti: „Szerintem most nagyon ostoba dolgot mondtál.”…
…ha becsukjuk a szánkat, és orron át hangosan kilélegzünk, az jelentheti, hogy megkönnyebbültünk, vagy unjuk magunkat, vagy haragszunk, minden attól függ, mennyi levegő jön ki az orrunkon, és milyen gyorsan, és milyen alakú a szánk, miközben ezt csináljuk, és hogy ülünk, és mit mondunk előtte, és még száz másféle dologtól, amik túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy néhány másodperc alatt meg lehessen fejteni őket.
A második fő ok, hogy beszéd közben az emberek gyakran használnak metaforákat. Például ezek metaforák:
Halálra röhögtem magamat.
Összekarmolja magát tõle.
A füleden ülsz?
Hülye, mint a sötét éjszaka.
A kutya alulról szagolta az ibolyát.
A metafora szó azt jelenti, hogy valamit átviszünk az egyik helyről a másikra … és akkor keletkezik, amikor valamit egy olyan szóval írunk le, ami mást jelent…
…Én úgy gondolom, hogy hazugságnak kellene nevezni, mert az éjszaka nem hülye, és senki sem a fülén ül. Ha pedig megpróbálom képként látni magam előtt a kifejezést, csak megzavarodom tőle, mert ha elképzelek valakit, aki magát karmolássza, annak semmi köze ahhoz, hogy nagyon szeretünk valakit, és csak elfelejtjük tőle, hogy az illető miről beszélt…”
Bizonyos zajok, például az iskolai csengő hangja úgy sértették a fülemet, mint egy ideget érő fogorvosi fúró, és megdobogtatták a szívemet.
/Temple Grandin/
Rengeteg időbe telt, amíg rájöttem, hogy az emberek, amikor beszélnek, esetleg a figyelmemet akarják felhívni. Néha azonban fel is zaklatott, amikor rájöttem, hogy a többi ember azt várja tőlem, hogy figyeljek oda arra, amit mondanak, mert a nyugalmamat megzavarták. Kezdtem egyszerre egy szónál többet is megérteni, és akkor rájöttem, hogy a beszédet időnként hozzám intézik. Ugyanakkor elkezdtem fejben olvasni és mondatokat leírni az iskolában. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy a beszélt nyelv frusztrál.
Jobban meg tudtam érteni a szavakat, ha papíron voltak, mintha hangosan kimondták őket.
/Therese Joliffe/
Ebben az időben nem voltam képes szavakkal kifejezni az érzéseimet. Soha nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem a mamát, miért vagyok olyan furcsa, hogy megmondjam neki, segítségre lenne szükségem. Fogalmam sem volt arról, hogy a szavakat erre is lehet használni.
/Sean Barron/
Időm nagy részét egyedül töltöttem a hálószobámban, és akkor voltam a legboldogabb, amikor az ajtó becsukódott és én magamra maradtam. Nem emlékszem, hogy valaha is gondoltam volna arra, hogy hol van az anyám, az apám, a testvérem; úgy tűnt, hogy ők nem érdekelnek. Azt hiszem, ez azért volt, mert egy darabig nem jöttem rá, hogy ők emberek és hogy az embereknek a tárgyaknál fontosabbnak kell lenniük.
Az volt a szokásom, hogy egy nagy sötét takarót borítottam a fejemre, és még most is van ilyen vágyam. Ez a vágy egyre nő olyankor, amikor ismeretlen emberekkel vagyok együtt ismeretlen környezetben.
/Therese Joliffe/
Thomas egyáltalán nem tudja leolvasni az arckifejezéseket. Nem volt képes megérteni, ha egy felnőtt megharagudott rá. Gyakran el kezdett nevetni, ha valakinek megváltozott az arckifejezése. Azóta megtanítottam neki, mi a különbség a boldog, a rémült és a dühös között. Több tucat képpel gyakoroltunk és Thomas most már mindegyiket meg tudja nevezni. De az arckifejezés felismerése még mindig nehézséget okoz. Amikor a nővére, Elizabeth, egyik nap dühösen nézett rá, komolyan megkérdezte: „Elizabeth, miért vannak az arcodon ezek a vonalak?”
/Hilde De Clerq/
A hallásom olyan, mintha maximális hangerőre állított hallókészülékem lenne. Olyan, mint egy bekapcsolt mikrofon, amely mindent felvesz. Két választásom van: vagy bekapcsolom a mikrofont és elárasztanak a hangok, vagy kikapcsolom. Anyám mesélte, hogy időnként úgy viselkedem, mintha süket lennék.
/Temple Gradin/
35 éves vagyok és autista. Sokat ugrálok fel-le és hadonászom a karjaimmal. Annyira autisztikus vagyok, hogy még adót sem kell fizetnem. Az élet folytonos teher.
/David/
Szerettem az ismétlődéseket. Amikor felkapcsoltam a villanyt, mindig tudtam, hogy mi fog történni. Amikor felkattintottam a kapcsolót, a fény kigyulladt. Ez fantasztikus biztonságérzetet adott, mert minden egyes alkalommal pontosan ugyanúgy zajlott le. Időnként egy táblán két kapcsoló is volt, ezeket még jobban szerettem. Nagyon szerettem kitalálni, hogy az egyes kapcsolók melyik villanyt gyújtják meg. Ha már tudtam, akkor is izgalmas volt újra meg újra megcsinálni. Mindig ugyanolyan volt.
Az emberek zavarnak. Nem egyformák és egyáltalán nem érzem magamat biztonságban velük.
/Sean Barron/
Volt néhány egyforma ajtó a szobában. Meg kellett tudnom, mi van mögöttük: zsákutca vagy más terek nyílnak? Jobban éreztem magam, ha megnéztem az ajtókat. Mielőtt megnéztem őket, kényelmetlenül éreztem magam, mert a szokásaim felborultak azzal, hogy bejöttem ebbe a szobába. Amint elkezdtem nyitogatni és csukogatni az ajtókat, sokkal jobb érzésem lett. Természetesen akkor is csinálnom kellett ezt, ha tudtam, hogy mi van az ajtó mögött – az ember sosem tudhatja hogy valami nem változott-e meg időközben. Minden ajtó mögé be kellett néznem; ha ezt nem tettem meg, nem lehettem benne biztos.
/Martin/